Úgy döntöttem hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb albumának 15. évfordulóját egy kis nosztalgiázásra használom fel. Meg aztán a St. Anger miatt is érdemes szót ejteni egy valóban klasszikus Metallica albumról.

Itt nem az a lényeg hogy ezzel a lemezzel lett a csapat valódi sztárzenekar, vagy hogy ez a személyes kedvencem tőlük, hanem hogy ilyen muzsikát azelőtt és azóta senkitől nem lehetett hallani, és az alkotók is sokszorosan kenterbe verik azokat akik megpróbálták utánozni őket. Nem rossz mulatság erről az albumról írni, ugyanis ez nem egy szokványos kritika. Itt nem kell arról beszélni hogy mi a gyenge pont, mert nincs olyan. Itt minden a lehető legtökéletesebb.

Ha már valahol el kell kezdeni, akkor legyen az a hangzás. Hihetetlen, hogy 15 év után sem mondhatja senki erre az albumra hogy elavult hangzású, vagy poros megszólalású. Ulrich dobjai mai füllel is döngölnek, a gitárok nemkevésbé, a basszus pedig egyszerűen olyan elementáris erővel dörren meg hogy nagyon össze kell szednie magát annak a hangmérnöknek aki ma ilyet próbál csinálni.
És most sorra veszem a dalokat. Rögtön itt van a Blackened, a 80-as évek - állítom - egyik legagresszívebb, legpusztítóbb thrash dala.
Az első néhány másodperc gitárvinnyogása még gomdolkodóba ejtheti az embert, de mikor berobban az első riff, lehet érezni hogy itt nem lesz kegyelem. És valóban, itt olyan irgalmatlan durvulás van hogy csak na. Amikor Ulrich épp nem a kétlábgépen gyakorlatozik, akkor punkos düh van a tempókban, a basszus természetesen itt is pusztít, nem is beszélve a gitárszólókról. A belassulásról pedig nincs mit mondani. Azt hallani kell. Ezt követően a monumentális címadó tétel van soron, amelyről szintén jót vagy semmit. De komolyan, megdöbbentő hogy emberek négy hangszerrel ilyen finomságokat és ilyen összetett dalokat csináljanak.
Na és itt van Hetfield éneke. Ő ugyebár sosem volt a kifinomultság nagymestere, de minek itt díszíteni, mikor az a hangszerek dolga. Itt a brutalitás a lényeg, a szónikus pusztítás, és ahhoz ez a hang nem is lehetne jobb.
Ezután pedig jön a legnagyobb személyes favoritom, az Eye Of The Beholder. Amit itt az elején a gitárokkal csinálnak egyszerűen leírhatatlan. És itt nem a komplexitásra kell gondolni, mert itt az épp nincs, egyszerűen a riffek olyan őserőt képviselnek amire máshol nincs példa. Na persze ebben a dalban is megmutatja Kirk Hammett hogy hogyan kell gitározni, csak éppen ez egy kifinomultabb tétel.

A One-ről nem kell nyilatkozni, ezt valószínűleg mindenki ismeri. Az itt a lényeg, hogy ezen az albumon a ballada sem szokványos ballada, és a lazulás sem jelent feltétlenül lazulást. Amikor már épp a dallamok kezdenék eluralni a korongot, akkor jön minden idők egyik legirgalmatlanabb kétlábgéptaposása, és hozzá néhány kellően stílusos szóló.
A Harvester Ff Sorrow a másik olyan dal az Eye Of mellett, amely hihetetlen erőt sugároz, mégis kifinomult. Nem tagadom, ez a másik kedvencem is egyben, viszont nem tipikus Metallica. De akármi is, tökéletes.
A Shortest Straw szikáran brutális, akárcsak a Frayed Ends of Sanity, itt már eluralkodik a tűz, a sebesség, a technikázásból meg visszavesznek.
Őrület, hogy ilyen is van mint a Cliff Burton tiszteletére írt To Live Is To Die. Nem azért, de mondj egy 9 perces szinte instru tracket amely ennyire élvezhető és izgalmas. Itt minden van ami kell, egy másodperc unalom vagy lazulás nélkül.
A zárótétel Dyers Eve szerencsére nem lassú ballada, hanem a lemez legrövidebb dala, nincs rá jobb szó, gyilkos.

Egyszóval ez az album simán ott van az 5 leghatalmasabb metal album közt, semmi kétség. Aki egyszer hallotta, nem felejti el, azt garantálom.