A Metallica sztoriját gondolom, mindenki ismeri. Hittel és lelkesedéssel, és nem utolsó sorban jobbnál jobb lemezekkel tíz év alatt 1991-ben a csúcsra jutottak. Mindenki meghajolt a csapat nagysága előtt, gyakorlatilag örökre beírták magukat a metal nagykönyvébe. Aztán az évekig tartó világkörüli turné és pihenés után '96-97-ben kijöttek a Load/Reload ikerlemezek, ami marketing szempontból tökéletes megoldás volt, vették a fiatalok, mint a cukrot, azok is, akik életükben nem hallottak egyetlen korábbi Metallica albumot sem, de divatból kicsengették a cd árát, magukra kapták a modernizált logóval feliratozott pólókat. De nem is amiatt fogták legtöbben a fejüket a régi rajongók közül, hogy felhígult a tábor, hanem a lemezeken hallható muzsika miatt. Megfogyatkoztak a kemény riffek, elfogyott a düh, James bedobta country "énektudását", Lars elfelejtett dobolni, mainstream zenét kezdtek gyártani. A rajongó, persze attól igazi rajongó, hogy mindig újabb esélyt ad botladozó kedvenceinek. A St. Anger lemezt a banda is egyfajta visszatérésként definiálta a durvább hangzásvilághoz, és sokan legalábbis egy újabb Fekete Album megszületését várták.

Az első dolog, amivel szembesül a hallgató, ha elindítja a lemezt az a hangzás. Nem tudom Bob Rock mi a túrót csinált a produceri székben, de lehet, hogy a basszusgitáron gyakorolt reggeltől estig és nem a hangzás topra vitelével foglalkozott, mert elfelejtette kinyomni a demó gombot a pulton. Az is lehet (persze biztosan így van), hogy koncepció volt egy teljesen putt garázshangzás létrehozása, ami az első számnál még furán hat, a harmadik-negyediknél megszokja az ember, de a végére már kurvára zavaró, ahogy a dob zörög a füledbe és csupa kása a gitár, már csak azért is mert 75 perc hosszú az anyag.

Az első dal (Frantic) szinte tökéletes, csíp, rúg, harap, ahogy kell. A vezérdallam vagy ritmus azonnal az agyadba ég, a nyávogós átkötés mondjuk nem kellene bele, a refrén is a lehető legegyszerűbb, de egyébként akkora húzása van a nótának, úgy pörög, hogy még. A címadó St. Anger is keményen indít, már kezdi azt hinni az ember, hogy tényleg mérget etettek Jamesékkel a stúdióban, de megint jön a töketlen nyafogás az énekben, aztán James barátunk lazán elkezd rappelni. Utána megint egy kis punkos HC, majd megint nyafi és limpbizkit 7 és fél percen keresztül. Nem lesz ennek jó vége, a Some Kind Of Monsterben megint rappelés, pedig amúgy király riffekre épül a dal, mintha csak egy Master/Justice korszakos szörnyet hallanánk egy kis desert rockkal fűszerezve. sajnos ezt is túlhúzzák (8 és fél perc). Megint egy pörgős, punkos kezdés a Dirty Windowban és most szerencsére végig marad a tempó, pillanatokra vesznek csak vissza a refrén kedvéért. Esküszöm a legutóbbi Mannhai korong jutott eszembe róla. Ez egy mocskos rock'n'roll. Az Invisible Kid harmat gyenge. Még ötletnek is. Óvodás a szöveg, az eddig hallott megoldások ismételgetése folyik, buzi egy dal, és megint 8 és fél perc. Bocs, hogy a számok hosszán lovagolok, nem tehetek róla, de ezek a kilométer hosszú dalfolyamok most nem jönnek be. Pedig esküszöm, imádom a régi, hasonlóan hosszú számokat, de azoknak a felében több minden történik, mint itt egy teljes dalban. Jön a My World, egy újabb desert rock tétel. Szaggatják az istrángot a srácok rendesen. Shoot Me Again: szokásos beton kezdés, aztán megint sírás-rívás és rap jó hosszan. A Sweet Amber nem sokban különbözik a My Worldtől. Szinte semmiben. A The Unnamed Feeling egy fenyegető monstrum egészen a refrénig, ami a sablonos 'tisztán és intelligensen énekelek' felfogásból táplálkozik. Utána szerencsére visszatér a borult hangulat. Tizediknek a rappes verzével és dühös kórussal megáldott Purify jön. A verzék alatt szaggatott ütemek, a dal többi részében pedig kíméletlen reszelés. Az All Within My Hands megint csak a szokásos egy perces beton kezdéssel bír, aztán jön a kiherélt ének az egy szál dobpörgetésre, a refrén azért kellően zajos. Majd kilenc percig nyúzzák ezt a témát is. Úgy tűnik, hogy nekem a rövidebb, lekerekített dalok jönnek be erről a lemezről. Sokszor azt érzem, hogy egyszerűen csak meg akarták mutatni, hogy tudnak még tekerni, de nem akarták kihagyni az elmúlt években felszedett sallangokat sem. Ennek köszönhető ez a felemás eredmény.

A St. Anger esetében is érvényes az az örök igazság, hogy a kevesebb több lett volna. Össze lehetett volna rakni ebből egy 100 százalékos albumot is akár. Ráadásul egyetlen szóló nincs a lemezen, ami ezt az öncélú témahalmozást kicsit megakasztaná, egyetlen másodpercnyi szóló sem. Igazán kirúghatnák már ezt a Bob Rock figurát, és rábízhatnák magukat egy igazi metal producerre, aki meg meri mondani nekik, hogy 'ezt hagyjátok ki fiúk, ide egy fasza szólót, ezt keményebben, mi ez a nyavalygás', és valami 21. századi hangzással támogatná meg az anyagot. Mindenesetre a St. Anger fényévekkel jobb, mint a Load/Reload kettős, de sajnos még mindig legalább egy fényévre van a korábbi lemezektől is.

Ami bejön: Frantic, Dirty Window, My World, Sweet Amber, Purify
Ami szódával elmegy: St.Anger, Some Kind Of Monster, The Unnamed Feeling, All Within My Hands
Ami totál gáz: Invisible Kid, Shoot Me Again