Metallica
2006.03.11. 11:03
Miután a Metallica a nyolcvanas évek végéig kiadott négy sorlemezével (Kill Em All – 1983, Ride The Lightning – 1984, Master Of Puppets – 1986, ...And Justice For All – 1888) a legfontosabb zenekarok közé küzdötte fel magát a metálszíntéren, a kilencvenes évek elején szélesebb hallgatóközönségre kezdett pályázni, és a Black Album néven elhíresült, cím nélküli 1991-es anyagot rövidebb, egyszerűbb felépítésű, slágeresebb dalokból állította össze. A váratlan húzás bevált, de mint kiderült, a zenekar nem tudta sikeresen tovább vinni ezt a vonalat. A Load (1996) és maradék-testvére, a Reload (1997) minden tekintetben elmaradt a Black Albumtól, az öregedés jeleit mutató Metallica kissé beleszürkült a hardrock mezőnybe.
A Reload után hosszabb szünet következett, melyet – a Napster elleni agresszív kirohanás majd pereskedés mellett – néhány tölteléklemezzel bekkeltek ki a fiúk. A feldolgozásokat tartalmazó Garage Inc. (1998), valamint a szimfonikusok asszisztálásával felvett S&M koncertlemez (1999) a rajongók újdonságéhségét rövid időre ugyan kielégítette, ám ezek sem voltak (szebb) jövőbe mutató kiadványok. A zenekaron belül is kiéleződtek az ellentétek: 2001 elején Jason Newsted basszusgitáros megelégelte a gitáros-énekes James Hetfield és a dobos Lars Ulrich – diktatórikus jegyeket is felvonultató – vezetési elveit, és külön útra tért (lásd: Echobrain), így az ekkor már 15 éve azonos felállásban játszó Metallica trióvá olvadt, majd néhány hónappal később Hetfield bejelentkezett a detoxikálóba. A válság ellenére a három megmaradt tag 2002 nyarán újult erővel vágott bele a következő lemez munkálataiba a megszokott producerrel, Bob Rockkal (aki átvállalta a basszusrészek feljátszását is). A zeneszerzést addig saját privilégiumának tekintő Hetfield-Ulrich páros változtatott munkamódszerén, és a többieket (vagyis a szólógitáros Kirk Hammettet és a kisegítő Bob Rockot) is egyenrangú társként vonta be a dalszerzésbe.
A végeredményt hallva a koncepció egyértelmű: Hetfieldék be akarták bizonyítani, hogy a kereskedelmi sikerek (és a korszellem utolérése) érdekében tett kitérő után, negyvenen túl is hozni tudják a 15 évvel ezelőtti formájukat, ennek érdekében visszakanyarodtak a korai évek hangzásvilágához. A gyorsabb és egyben hosszabb számokkal az első sikereket meghozó lemezeket idézik, miközben persze vigyáznak, hogy senkinek se okozzanak csalódást, ezért átemelnek valamennyit a könnyebben befogadható Load vonalból is. A lemezcímben megjelenő düh szó nem csupán valami olcsó reklámfogás, a számokban tényleg dühösek, energikusak a tagok. A szövegíró-frontember James Hetfield sokat merített a közelmúltban leküzdött depressziós, alkoholista korszakából, az egyéni krízisből való kiútkeresés témakörében született, kissé megkattant szövegek jól passzolnak az agresszívebb, tempósabb zenéhez.
A zenekar nem próbál olyasmit produkálni, amit ne hallhattunk volna tőle a korábbi albumokon, de az ismerősen csengő metallicás riffek frissebben szólnak, mint az előző két sorlemez esetében. A 75 percben 11 számot tartalmazó album nem versenyezhet az 1986-os Master Of Puppetsszel, ennek ellenére elmondható: a Metallica esetében az időben való visszalépés színvonalban előrelépést jelentett az elmúlt bő tíz évhez képest. Ráadásul a felvételek után Robert Trujillo (korábban: Suicidal Tendencies, Infecious Grooves, Ozzy Osbourne Band) személyében sikerült új basszusgitárost találni, akivel élőben még vadabbul szólalhat meg az új anyag, amint ezt a St. Anger dupla verziójának DVD-je dalról dalra bizonyítja is.
|