Rengeteg kritikát hallottam a Metallica legújabb, St. Anger című albumáról. Elhatároztam, hogy most teljesen mentes leszek az előítéletektől, minden véleményt elfelejtek, és az album (többszöri) meghallgatása után alakítom ki a saját véleményem.



A borító iszonyatos igénytelensége nem sok jóval kecsegtet, de nem adom fel. A cd lejátszó tizedik kísérletre sem akarja beolvasni a cd-t! GRRRR!!! Visszaviszem, megnézik, működik. Ez már csak így szokott lenni. De legalább most már az otthoni masina is bírja.

Igazából most itt két részre oszlik a mondanivalóm. A továbbiakban a cd-ről értekezek, utána pedig az ajándék DVD-ről ejtek pár mondatot, mert végignézve arra jöttem rá, hogy akik valóban meg akarják ismerni a St. Anger dalait, azoknak ebből a szempontból nélkülözhetetlen ez az ajándék lemez.

A cd kapcsán a legelső dolog ami rögtön szembetűnik, és ami a legtöbb vitát váltja ki, az a lemez hangzása, keverése. Vannak többen, akik azt mondják, hogy ez így frankó, így érdekes („garázs-hangzás feeling”), de szerintem borzalmas! A gitárok csak morognak, egyáltalán nem harapnak, a dob hangja ellenben mindent elnyom! Ez erőteljesen rá is nyomja a bélyegét a dalokra.

A következő a szólók teljes hiánya. Ez a másik olyan dolog, amit nem tudok mire vélni. Az én számomra sokszor ezektől a szólóktól lett igazán „metallicás” egy dal, Kirk Hammett olyanokat tekert, hogy a fejem szétesett tőle! És ez most nincs. Legtöbben azzal indokolják, hogy ezekhez a dalokhoz nem passzoltak a szólók, de én ezt nem hiszem el. Még az olyan ultragyors, agresszív témákhoz, mint a Damage Inc., a Battery, vagy éppen a Dyers Eve, nagyon is jól passzoltak Kirk tekerései. Nem hiszem el, hogy ezeknél az új daloknál néhány, akár amolyan rövid Hit The Lights-szerű szóló ne fért volna bele!
A lemezről már bőven a megjelenés előtt azt terjesztették, hogy a banda visszanyúl a régi gyökerekhez, az év legzúzósabb albuma lesz, stb. Nos, ezt részben valóban meg tudom erősíteni, bár a „visszanyúlás a gyökerekhez” kissé túlzás, de maradjunk abban, hogy valóban elővettek néhány olyan témát, riffet, amelyek a Master-Justice korszakra voltak jellemzők. Lars apó is végre előkaparta a sufniból a méltatlanul mellőzött duplalábgépet. Hogy a ’90-es évekbeli lemezekhez képest jóval agresszívabb, súlyosabb lett a St. Anger, ez szintén megkérdőjelezhetetlen. Maguk a számok nem túl bonyolult felépítésűek, a szövegek, refrének is mondhatni, primitíven egyszerűek. Néhányról ordít, hogy James elvonója ihlette őket. Leginkább ritmusváltásokkal operálnak a srácok, de ezek is jóval elmaradnak a korábbi albumok megoldásaitól (gondoljunk csak a One-ra, amely szubjektív véleményem szerint a legzseniálisabb szám, amit valaha hallottam).
A dalokra rátérve, a 7-8 perces számok, és a 75 perces összjátékidő meglehetősen soknak tűnik. Nem volt túl sokkal rövidebb az ...And Justice For All album sem, de össze sem lehet hasonlítani a változatosságukat, hangulatukat. Mert itt szerintem minden egyes számból simán le lehetne faragni 2-3 percet, mert egy idő múlva már ismét ugyanazok a témák jönnek elő, kevés a változatosság.

Az én ízlésem szerint a dalok majdhogynem minőségi sorrendben vannak a lemezen. Az első 4-5 szám kifejezetten jónak lenne mondható, de véleményem szerint szinte minden nótába sikerült valami olyat belerakni, ami lerontja az összképet (no meg persze a hangzás). A kezdő Frantic talán az egyik legjobb dal az albumon, de az idióta „tic-toc” refrénjétől már a falat kaparom! Akárcsak a Purify refrénjétől (sokatmondó „Purify – you and I”). A címadó St. Anger, a klipes nóta, talán a legismertebb, hiszen a ...hmmm... „zenei” tv-k is viszonylag gyakran játsszák (felfigyeltem rá, hogy a nagy disco-nu metal fan öcsém is dúdolgatta már párszor a dalt, ez pedig rossz előjel... :o))) ). Ez tényleg nagyon jó szám, a kezdeti zúzda például egészen a Master Of Puppets-es időkbe repít vissza. Itt a „fekete pont” a minden átmenet nélkül átváltó „nyavalygás” miatt jár, mert bár a ritmusváltás nem rossz, de ekkorát nem kellett volna ugrani. Ha ennél a lassúbb résznél csak egy picivel markánsabb lenne a dallam, vagy erőteljesebb a gitár, ez egy egészen kiváló dal lenne. Tulajdonképpen hasonló dolgokat lehetne elmondani a többi számról is. Az első 3-4 perc érdekes, aztán a már ismert témák jönnek elő újra és újra, néhány új riffel megbolondítva. Igazságtalan lenne a 2003-as Metallica-tól elvárnom, hogy egy Ride The Lightning / Master Of Puppets / ...And Justice For All-hoz hasonló anyaggal jöjjenek ki. Így végül azt tudom mondani, hogy az újra agresszívebbre vett hozzáállás mindenképpen bíztató a továbbiakra nézve, viszont ha a St. Anger albumnál alkalmazott koncepcióknál is megmaradnak, az már kevésbé. Még egy megjegyzés a bandával kapcsolatban: szerintem Robert Trujillo nagyon jó választás volt, azt hiszem vele mindenképpen jó irányba halad a csapat.

Lássuk a DVD-t. Mint ismeretes, ezen az ajándék lemezen a banda élőben, a stúdióban játssza el a St. Anger dalait. Már csak azért is figyelemreméltó ez a lemez, mert itt a keverés már emberségesebbre sikeredett, valamint némileg megtapasztalható, hogy élőben előadva mennyit is érnek ezek az új számok. Azt kell hogy mondjam, hogy a DVD-ben sokkal inkább kijön a dalok igazi ereje, harapnak a gitárok, jól szól a dob és a basszus is, illetve a srácok előadásmódja is hozza a Metallica-tól elvárt színvonalat. Lars őrült módjára ficánkol, Kirk és James alaposan zúznak (Hetfield nem a valaha volt legnagyobb metal-torkok egyike, most sem az, itt-ott kissé hamiskásan énekel, de azt hiszem ennyit nyugodtan elnézhetünk neki), Rob pedig a maga egyéni módján tombol. A hangulatra tehát nincs panasz. Számomra a dalok is jóval élvezetesebbek így „élőben”, szóval azt tudom tanácsolni azoknak, akik lesújtó véleményt alkottak a St. Anger-ről, hogy egyrészt hallgassák meg többször a lemezt, másrészt nézzék meg a DVD-t. Valószínűleg így sem fogják magasztalni az albumot (én sem!), de valamilyen szinten megbarátkozni vele talán sikerül. Az eddigi koncerteken előadott Frantic és St. Anger mindenesetre meggyőzött arról, hogy élőben ezek a számok is lezúzzák majd az agyunkat.

Sokat törtem a fejem, hogy miért lett a St. Anger hangzása olyan, amilyen. Mert hogy mindez szándékosan történt, azt ők is bevallották. Aztán egyszerre az jutott eszembe, hogy annak a Metallica-nak, amely már évek óta tengődött, többször a feloszlás szélén állt, most 2003-ban talán az volt a legfontosabb, hogy megmutassák hogy igenis a Metallica él, a Metallica alkot, és a Metallica agresszívebb mint valaha („We are Metallica, and this is what we do best, motherf*ers!” by James)! Most nekik az volt a fontos, hogy valami olyasmivel jöjjenek ki, ami előtt az egész világ döbbenten áll, és ami miatt az egész világ a Metallica nevét fogja suttogni. Még ha akár negatív értelemben is, hiszen a negatív reklám is reklám. Kezdem azt hinni, hogy annak idején a Napster botránynak is hasonló céljai voltak, mert akkor is a ’taligától volt hangos a sajtó, de azóta kiderült, hogy maga a banda is a szolgálatába akarja állítani az internetet. Lars-ék iszonyú nagy taktikusok, és kíváncsi vagyok mennyire jön be ez a mostani húzásuk.
Valamilyen szinten már be is jött, hiszen a St. Anger a legtöbb országban az első helyen startolt az eladási listákon. Bár az is igaz, hogy a Metallica történelme folyamán az összes albumuk teljesen radikális változást hozott az előzőekhez képest, soha nem volt előre megjósolható, hogy legközelebb mit tervez a banda. Remélem viszont, hogy a St. Anger utáni következő ugrás már befogadhatóbbra sikerül, itt már valóban a minőség lesz az elsődleges kritérium. Nagyon kíváncsian várom a folytatást. Ja, és persze a remélhetőleg mielőbb esedékes koncertet Magyarországon.